.....amióta elmentem dolgozni. Olvasom az Andika blogját és azt veszem észre hogy mennyi minden történik vele és a gyerekekkel, mennyit tud írni kifogyhatatlan sztorikat én meg semmit. Na jó ez nem igaz, de hol vannak már azok az idők amikor mi annyit voltunk együtt? És én is mindent tudtam amit csinált Marci és az összes sztorinkban a másik volt a főszereplő?

Ennek minden esetben így kell lennie, mindenki ezt csinálja ezzel vígasztalom magam mert a gyerekek előbb vagy utóbb elmennek oviba és az anyukák meg ronda munkahelyre ami persze nem ronda, nem rossz, de mégis olyan gonosz dolog ez hogy nekünk mostmár külön helyekre kell járnunk és legalább egy üvegfalon keresztül nézhetném hogy épp mit csinál aminek csak az egyik oldaláról lehet átlátni hogy én ne zavarjam, hanem játsszon játsszon énekeljen táncoljon mondókázzon szaladgáljon körbe-körbe de legalább pár mozzanat így az enyém lehetne a délelőttjéből. Vagy a délutánjából. Milyen jó lenne látni hogy mennyire ügyesen megy ebéd után a helyére a szivacsra mert ő ott alszik nem a kiságyon. Meg azt is ahogy leül ebédelni. Vajon hogy eszik ott az oviban? És mennyit? Ki mellett ül? És mindig egyvalaki mellé ül, van helye? Vagy ahova esik? És mennyit szokott beszélni mit csinál egész nap?

Ott is úgy leizzad mint itt? Most biztos. Istenem bárcsak láthatnám és ennyit együtt lehetnénk! Biztos minden anya így vágyik rá hogy egész életében csak egymás mellett sétáljanak és fogják egymás kezét. Meg bújjanak egymáshoz. Vagy Nem tudom. De én azt szeretném! Persze szerencsére tudom hogy ez neki csak jó, és természetes hogy anya pici tyúklépésekben ugyan, de egyre távolodik, habár ugyanolyan fontos az életében és ugyanolyan közel érezzük magunkat egymáshoz, csak már más is szerepet kap. És ez a fejlődés olyan csodálatos! És részéről hatalmas lépés! 

  Most úgy érzem hogy nem elég semmi amit neki tudok adni, hogy nem elég az az idő amit együtt tudunk tölteni hogy még többet szeretnék vele lenni. Nem szoktam még meg ezt az új életet de persze azon vagyok. Nehéz az elválás. És az újdonság varázsa után amikor már belerázódtam az új életünkbe, akkor esik le, hogy hoppá ez nem ideiglenes és nem kell arra várni hogy majd a jövő héten többet együtt leszünk, mert már mindig így lesz. 

És nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez így van rendjén. 

Marci a legfontosabb! Istenem, ő a legfontosabb!