Gondolkodtam hogy írjak-e erről a keserédes reggelről, de olyan szép volt hogy végülis úgy döntöttem - írok.

Érdekes hogy a megváltozott minden c. bejegyzés után megint egy változásról írok. Ugyanis anyával egyeztetve, beköltözünk a tanyáról a városba. Igen. És ma reggel amikor dolgozni indultam, ma pont egyedül, és miközben gyönyörködtem a vidékben a kukoricatáblában és a mindig friss napos reggelben a tegnap esti eső után, eszembejutott hogy a ma reggeli az utolsó reggel amikor ezzel az autóval és innen a tanyáról jövök dolgozni. Húh - gondoltam magamba, erre rá se készültem, csak úgy jött még jó hogy eszembejutott és hogy jól az emlékezetembe véstem ezt a reggelt.

Sokszor méláztam el a reggeli utunk alatt, olyan kedves nekem az a táj az a környék, ahogy pont jó távolságban van a várostól, kellemesen elszigetelt de mégsem túlzottan megközelíthetetlen, olyan mint egy kis sziget közel a parthoz. Ahogy befordulok a bekötő útra a kétoldalt magasodó kukoricatábla mindig azt a nyugalom érzetet keltette, a hazatérést magát a finomságot. Nekem a tökéletességet.

Pont most meséltem e Pistinek azt a hazautamat amikor a Robbie Williams számokat hallgatva egyik vasárnap napsütésben mentem haza a reggeli piacos körút után és olyan hibátlannak éreztem mindent magam körül. Mindent megnéztem, felnéztem a fejem fölé, éreztem a langyos szellőt mert fújta a hajamat. Szólt ez a szám...kiraktam a karomat az ablakon az ég felé emeltem a tenyeremet és éreztem ahogy átjár az energia, ahogy eggyé válok ezzel a csodálatos környezettel. Szinte egy volt a hőmérsékletünk is.

Annyira éreztem magamon keresztül azt az áramló energiát, hogy meg is lepődtem. Hátrahajtottam a fejemet és nevettem csak nevettem annyira jól éreztem magamat.

Szeretem azt a hazavezető utat!